KrimiKritika

Rebecka Edgren Aldén: A nyolcadik főbűn

2016. október 04. - KrimiKritika

blog_kep_6.jpgRebecka Edgren Aldén: A nyolcadik főbűn

 Könnyed olvasmány, ami nem készteti gondolkozásra a szürkeállományt. Ez persze lehet negatív és pozitív kritika is, mivel azonban a könyv a skandináv krimik sorozat részeként jelent meg, elvárható lenne a logikai összetettség, az egybeérő szálak, a modern társadalomkritika és a tökéletes jellemábrázolás. Ebben a könyvben sajnos ez nem valósult meg – vagy csak részben. Egyik oldalról a regényben nem történik klasszikus értelemben vett bűntény, nem jelenik meg a rendőrség, nincs nyomozó és ebből kifolyólag nyomozás sem. Csupán a főszereplőként beállított Nora Lindqvist gondolatait láthatjuk (E/3), az ő élete körül forognak az események, és az általa látott – vagy látni vélt – gyanús jelek adják meg az „izgalmat”. Ez a könyv sokkal inkább a hétköznapiságra épít – kertvárosi élet, kedves szomszédság, pedáns férj – és az olvasó legnagyobb feladata, hogy Nora gondolatai közül kiválassza az igazakat és felismerje az illúziókat.

Nora Lindqvist, miután csodával határos módon túlél egy szörnyű balesetet – a saját lakásuk hetedik emeletéről zuhant a mélybe–, újjászületik. Testét tökéletesre formálja, a férjével rendbe hozza a házasságát, szül két gyermeket, és életmód tanácsadóvá válik. Tíz évvel később már sikeres íróként tartják számom, az „önsegítő” előadásai pedig országszerte ismertté varázsolják. „Nora, aki túlélte a lehetetlent”. Az emberek felnéznek rá, hiszen ellentmondva a fizika törvényeinek kivirágzott, és ez motivációt ad a társadalom számára. Azonban a makulátlan felszín mögött még sincs minden rendben. Nora ugyanis szinte kényszeredetten meg akar felelni mindenkinek, még az egyszerű kerti partik során is, ahova az Édenkert lakónegyedben élő szomszédjait hívja meg, ő akar lenni a legpedánsabb. Minden akkor fordul igazán a feje tetejére, amikor a szemközti házba beköltözik egy új lakó, aki a legkisebb jelét sem mutatja a Nora iránti tiszteletnek. Márpedig az ő munkásságát mindenkinek el kell ismernie, az ő akaratát és példamutató életét csodálni kell. Az írónő itt éles tükörképet állít, hiszen míg Nora előadásai és könyvei arról szólnak, hogyan kell elfogadni magunkat úgy, ahogy vagyunk, addig ő képtelen ezt megvalósítani. A való életben is egyre több az önjelölt prédikátor, csakhogy a hitelességük a legtöbb esetben is megkérdőjelezhető. Az emberek többsége csak a hangzatos szavakat látják, de igazából vakok.

Nora az új szomszéd, Klara közönyétől teljesen megbénul, és tétlenül figyeli, ahogy a nő elfoglalja a helyét a népszerűségi lista élén. Ezzel párhuzamosan egyre több gyanús jelet lát, miszerint a férjét sem érinti közömbösen a nő érkezése, amire csak rátesz néhány lapáttal, hogy a gyerekei is egyre nagyobb érdeklődést mutatnak Klara iránt. A történet ezen szakaszában az olvasó nem tudja biztosan, hogy vajon Nora elméje kezdi végleg megadni magát, vagy valóban látja ezeket az intő jeleket. Idővel egyre több utalást kapunk, hogy Nora korábban súlyos paranoid üldözési mániában szenvedett, ami tovább mélyíti a kétkedés. Az egyik pillanatban komolyan vesszük a kétségeit, a másikban viszont maga a főhősnő cáfolja meg saját magát. Érdekes tehát egy olyan elmében bolyongani, mely rendre önmagát hazudtolja meg. Ez a bizonytalanság az, ami végigkíséri a regényt, viszont megfigyelhető egyfajta fokozatosság, ami előrejelzi a drámai végkifejletet. Klara túl sokszor jelenik meg olyan helyen, ahol nem kellene, miközben fény derül egy régi titokra is: talán Nora balesete sem a véletlen műve?

Feneketlen útvesztő – Nora gondolatai egy idő után követhetetlenné válnak. Túl sok a kérdőjel és illúzió, amibe belezavarodik maga az olvasó is. Rebecka Edgren minden bizonnyal egy lélektani regénnyel akart előrukkolni, és habár az írói véna az újságírói múltból adott, mégis leginkább egy ifjúsági regényre hasonlít a könyv. Kicsit összecsapottnak hat maga a történet logikai felépítése, ami ráadásul elég egyszerű. Továbbá a legnagyobb gyengeséget maguk a párbeszédek adják, amik néhol unalmasak, vontatottak, máshol pedig rettentő sablonosak (főleg Nora szomszédokkal történő bájcsevejei). Másik oldalról ott vannak azok az érthetetlen karakterek –mint például Nora gyerekei –, akik nem mutatnak semmilyen jellemfejlődést. Ugyanolyanok az első oldalon, mint az utolsón, mintha csak lógnának a levegőben, így ez hiányérzetet ad. Összességében van néhány minőségi pontjai az elbeszélésnek („önsegítő” előadás kritikája), de egészében nem hoz egy magas színvonalat.

Animus Kiadó

311 oldal

A bejegyzés trackback címe:

https://krimikritika.blog.hu/api/trackback/id/tr7110415992

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása