Jo Nesbo: Fehér éjszaka
Sokan már megismerhették Jo Nesbo írói zsenialítását a Harry Hole sztori lebilincselő kötetiből (tíz regény, amik a különc nyomozó történeteit mutatják be). Az író vitathatatlanul a skandináv krimi világának egyik legnagyobb alakja, és a kultikussá vált műfaj javarészt neki köszönheti a sikerességét. A Fehér éjszaka azonban valami egészen mást csempész az olvasók elé, mint amit megszokhattunk. Nincs előzmény, vélhetően folytatás sem lesz, így egy teljesen különálló regényről van szó, amit Nesbo az újabban preferált E/1 személyben tár elénk. Csupán egyetlen szereplő életútját követjük, ami előrejelzi, hogy a cselekmény egy szálon fut, nem lesznek nagy logikai összekapcsolások, és a már védjeggyé vált rejtély sem áll rendelkezésre, ami olyannyira meghatározta a Hole könyveket. Viszont kapunk egy könnyen olvasható, izgalmas és különlegességekben gazdag szerzeményt, aminek nagyszerűségét az egyszerűségében kell keresni.
A történet Norvégia egy eldugott településén, Kasundban kezdődik. A kis falu a világtól elzártan, valahol az északi hegyek között bújik meg, ahova Jon – a cselekmény főhőse – menekülés közben érkezik. Nesbo már a kötet elején bizonyosságát teszi, hogy a könyvet olvasva egy egészen különleges világba nyerhetünk bepillantást, hiszen a táj részletgazdag leírása szinte elénk varázsolja a nem mindennapi környezetet. A nyári évszak ellenére is csupa havas vidék tökéletes búvóhelyként szolgál Jon számára, aki miután leszállt a vonatról, a falu kopottas templomtornya felé veszi az irányt. Azt ugyan még nem tudjuk, hogy mi elől próbál elszökni a férfi, az első helybélivel való találkozása során kiderül, hogy álnévre és fedősztorira szüksége van. Így lesz Jonból Ulf Hansen, hiszen álnévnek ez pont úgy megteszi, mint bármelyik másik. Miután Mattis – a falu pálinkásembere – rövid útbaigazítását követően eléri a tornyot, kapunk egy falatnyi visszaemlékezést, amelyben körvonalazódik Ulf (az egyszerűség kedvéért így nevezem tovább) előző élete, amit igyekszik mihamarabb elfelejteni. Ugyanis drogot árult, kezdetben hasist, épp annyit, hogy a mindennapi betevője meglegyen. Persze, mint minden drogárus élete, úgy az övé is nem várt fordulatot vett, amikor a helyi drogbárú, a Halász megkereste és munkát ajánlott neki. Ulfnak pedig szüksége volt pénzre, így elvállalta, hogy a Halász utasításainak eleget téve behajtja azokat az adósságokat, amik megilletik Oslo mindenható urát. A rövid bepillantás pont elég ahhoz, hogy az olvasó figyelme horgonyt vessen, így az író hiányérzet nélkül válthat vissza a jelenbe, ahol már alkonyodik, Ulf pedig a templomban ébred egy fiú, Knut és az édesanyja, Lea árgus szemeitől kísérve. Ők ketten (Knut, Lea) aztán megmutatják a férfinak a parányi falut, miközben körvonalazódni látszik, hogy mennyire más irányt vett a nagy közösségtől teljesen elzárt csoport fejlődése. A helybéliek, akik szinte kivétel nélkül laestadianusok (helyi vallás), azokat a normákat követik, amiket őseink is hitvallásuknak tekintettek: pont annyit vadásznak, amennyi elég a megélhetésükhöz, és mindent a természet erőinek rendelnek alá. Itt Jo Nesbo egy érdekes párhuzamot állít fel, hiszen míg Ulf ateista, addig a kisfiú, Knut szerint egy felsőbbrendű istenség kezében van a hatalom. Láthatunk számos érvet, amiket a logika és a realitás diktál (miért nem halnak meg mindig a gonoszak a jók helyett?), majd megjelenik a neveltetés, mint ellenpont (higgy, mert ha nem hiszel, pokolra jutsz), amely már az első pillanattól belénk sulykolja a társadalom által létrehozott mítoszokat. Mindeközben Ulf egy vadászkunyhóban húzza meg magát az erdő közepén, alig pár kilométerre a falutól. A visszatekintések aztán egyre csak sűrűsödnek, mígnem megtudjuk a menekülés okát, ahogyan azt is, hogy „a Halász mindig megtalálja, amit keres”, így borítékolható egy sor akciódús cselekmény. A fejvadászok Ulf nyomában vannak, aki felkészül a végső összecsapásra, miközben egyre közelebb kerül a helyi számi kultúrához (egy újabb Nesbo érdekesség), és az őt segítő helybéliekhez. A szerelem, kirekesztettség, vallás iránymutatásai mellett megjelenik számos apró tudnivaló, amik habár nem bírnak nagy jelentőséggel, mégis megadják az írás varázsos hangulatát (megtudjuk például, hogy a rénszarvasbikák azért dörzsölik a szarvukat a fa törzséhez, hogy tisztán tartsák magukat). Ezek, illetve a környezet sajátos leírása tökéletesen kiegészíti az időközben bekövetkező katarzist, amely valóban eléri az olvasás célját: izgalmat teremt. Szorítunk Ulf-nak és az őt támogatóknak a vérre menő csatában, és reménykedünk a pozitív végkifejletben.
Az alig 220 oldalas könyvvel szemben nem szabad nagy elvárásokat támasztani. Habár a krimi kategóriába maradéktalanul beleillik, sokkal inkább hajaz egy ifjúsági regényre, mint az összetettségeiről híres műfaj egyéb szerzeményeire. Ettől függetlenül Nesbo újfent megvillantotta egy másik oldalát... a lényeg pedig itt a más szón van!
Animus Kiadó
222 oldal
