Fiona Barton: Az özvegy

 Kinek a kezében van nagyobb hatalom? A szüntelenül dolgozó manipulatív újságíróknak, akik minden hírt igyekeznek a legeladhatóbb formában az emberek elé tárni (akár a valóság teljes torzításával), vagy a bíróság demokratikus erejének, amely meghatározza a helyest, és elítéli a helytelent? Fiona Barton maga is újságíróként dolgozott, ráadásul a legmagasabb szinteken (Daily Mail; Daily Telegraph; The Mail on Sunday), az innen származó tömérdek tapasztalat pedig egy drámai regénynek teremtett tökéletes alapot. Az Özvegy ugyanis a társadalom által leginkább elítélt perverzióra, a pedofília jelenségére építkezik, e köré húz fel egy krimit, amelyben láthatjuk a médiából táplálkozó emberek mindent elsöprő gyűlöletét, és a vádak bizonyításának rendkívül kacifántos bemutatását. A pedofília egy veleszületett betegség, vagy pusztán az egyén tehet róla, hogy idővel teret enged a romlottságnak? Az olvasó láthatja a folyamat elindulását, az egyre elhatalmasodó – később fékezhetetlen – vágy fokozódását, és az ebből fakadó sokkoló végkifejletet. Mégis a hangsúly sokkal inkább a körülmények áldozatául (?) esett Özvegy életére fokuszálódik, hiszen mégis mit tennénk, ha kiderülne a legjobban szeretett személyről, akivel leéltünk egy fél életet, hogy fokozatosan egy olyan szörnyeteggé válik, akit szívből gyűlölünk. Képesek lennénk-e elfogadni, próbálnánk-e megérteni, vagy hátat fordítanánk mindennek, és kizárva a múltat, őszintén elítélnénk?

A történet a saját jelenében kezdődik (2010. június 9., szerda), ahol láthatjuk az özvegyül maradt Jean Taylor gondolatait, aki saját otthonában, nagy vívódások közepette egy Kate nevű újságírónak igyekszik egy leleplező beszámolóval előállni. Már az első oldalak során világossá válik, hogy az olvasó rögtön belecsöppen az események végkifejletébe, miközben csak annyi tudunk, hogy Jean férje, Glen Taylor nem sokkal korábban egy balesetben elhunyt (busz elé esett), ami megnyitotta a kaput egy szörnyű titok feltárása előtt. Ezt követően rögtön visszaugrunk négy évvel korábbra (2006. október 2., hétfő), ahol egy bizonyos Bob Sparkes nyomozó kap egy bejelentést egy eltűnt kislányról (a tragikus esemény origója), akinek az anya elmondása szerint a házuk udvaráról veszett nyoma. Dawn Elliott váltig állítja, hogy a kis Bellát csak pár percre hagyta egyedül az előkertben, Bob Sparkes így felismerve a helyzet sürgősségét, rögtön a nyomok kivizsgálására fordítja a figyelmét. A szomszédok kihallgatása során körvonalazódni látszik, hogy egy hosszú hajú, magas férfi nem sokkal Bella eltűnése előtt a környéken járt, azonban sem a környék térfigyelő kameráinak felvételei, sem a tanuk további beszámolói nem vezetnek eredményre. A napok telnek, a nyomozással párhuzamosan pedig a média is felfigyel a tragikus eseményre – vagyis inkább az abban rejlő potenciálra –, mivel az embereket megérinti a kétségbeesett anya tehetetlensége, a kis Bella ártatlansága és bizonytalan helyzete pedig tovább mélyíti az érzelmi töltetet. Az első fordulópontra akkor kerül sor, amikor kiderül, hogy az addig kiindulópontnak tekintett fantom (hosszú hajú, magas férfi) mindössze az egyik szomszéd túlbuzgó képzeletének szüleménye, mert amikor Bob Sparkes közelebbről is megvizsgálja a férfi vallomását, nyilvánvalóvá válik, hogy a feljegyzéseiben (amit a környék eseményeiről készített), csupán egy futárküldő szolgálat kék furgonja szerepel. Ez az első pont, amikor az írónő az emberi önzést kritikával illeti, hiszen a nyilvánosság és néhány perc hírnév sokszor többet ér a modern kor emberének, mint mások élete (azzal, hogy a szomszéd fals információval szolgált a nyomozónak, időt adott Bella elrablójának). A kék furgon azonban egy újabb utat nyit meg a nyomozásban, aminek köszönhetőn rövidesen megjelenik a képben egy Mike Doonan nevű futár, aki akkortájt, amikor Bella eltűnése történt, a környékre kézbesített. A kihallgatások pedig végre eredményre vezetnek: Glen Taylor. Ő volt Mike Doonan munkatársa, akiről kiderül, hogy aznap átvállalt egy fuvart, és közvetlenül Bella házának körzetében járt. Ez az a pont, ahol Jean Taylor (Glen Taylor felesége, a későbbi Özvegy) igazán középpontba kerül, ugyanis amikor Bob Sparkes megérkezik hozzájuk, hogy kihallgassa Glent, Jean fejében járunk – láthatjuk a gondolatait, ahogy elmeséli a házasságuk mesébe illő indulását Glennel, aztán rátér arra, miként kezdett idővel megváltozni a férfi, és hogy engedett teret a „hülyeségeinek”, ahogy Jean hívja őket. Ezek a „hülyeségek” kezdetben csak az egyre több számítógép előtt eltöltött időben mutatkoztak meg, aztán jöttek a hangulatingadozások és a megmagyarázhatatlan délutáni kimaradások. De Jean mindvégig kitart a férje mellett. Ez akkor sem változik meg, amikor kiderül, hogy Glen vonzódik a gyermekekhez és titkon az interneten ezzel kapcsolatos tartalmak után böngészett. Gyermeki hiszékenység és túlzott naivitás csupán, hogy az alapvetően igaz emberi normákkal rendelkező Jean nem fordít hátat a férjének? Hiszen hogy lehetne szemet hunyni az effajta romlottság felett? Fiona Barton lehetőséget ad az olvasónak ítélkezni és titkon mindenki felteszi magának a kérdést: az a rosszabb, aki gonosz dolgokat csinál, vagy aki minderről tud, és mégsem tesz semmit? Persze a média már öntörvényűen igazságot szolgáltatott fuccsba vetve az ártatlanság jogát, és kész tényként kezeli Glen bűnösségét. Fiona Barton valós ereje pedig itt mutatkozik meg igazán. Az újságírást az egyik pillanatban egy komolytalan, felszínes tevékenységnek írja le, ami csak a szenzációhajhászásról szól, míg a másikban megmutatja nekünk Kate-t, aki bírósági pereket tanulmányozva, alapos kutatómunkák során írja meg a tényfeltáró cikkeit. Persze a cél mindkét esetben a döbbenet, hiszen ez eredményez sikert, ami az eladott példányszámban, így az olvasottságban mutatkozik meg. És ha a média megpecsétel valakit (akár úgy, hogy a bíróság felmenti a gyanúsítottat a vádak alól), akkor annak egész hátralevő életében cipelnie kell az ezzel járó terheket. Néhol tehát a hiéna módjára működő újságírók legalább annyira gyomorforgató érzést keltenek, mint az internet sötét bugyraiból táplálkozó romlott lelkek látványa. Sparkes nyomozó azonban továbbra sem lehet biztos semmiben: Glen vajon elrabolta a kislányt, vagy valaki igyekszik őt állítani a célkeresztbe? A gyanúsítottak tábora folyamatosan bővül, továbbá ott van az anya, Dwan Elliott, aki megalapítva a „Keressük Bellát” alapítványt, jelentős pénzmennyiséghez jut, ami etikailag egy újabb nyitott kérdést vet fel.

Dráma és krimi – Ez jellemzi leginkább Fiona Barton remekművét. Fordulatos, hiszen mindvégig kétségek között tartja az olvasót, aki az utolsó pillanatban sem lehet biztos benne, hogy ki áll a tragikus eseménysor mögött. Viszont az igazi erőssége a regénynek a megsebzett jellemek pszichés ábrázolása. Hogy birkózik meg a szörnyű teherrel maga a gonosz, és a passzív szemlélő? Mégis egyfajta kettőség uralkodik a karakterek bemutatásában, hiszen egyedül az Özvegy, Jean Taylor életébe kapunk részletes bepillantást, azonban sem a másik fő karakterről, Bob Sparkes nyomozóról, sem Kate-ről nem kapunk elegendő háttér információt. Ők csakis kizárólag az üggyel foglalkoznak, minden gondolatukat ez köti le, így a személyes megismerés hiánya miatt nem tudunk hozzájuk igazán kötődni. Összességében mégis ez egy kiváló lélektani regény, ami megmutatja nekünk a beteg elmék abnormálisságában a normalitást.

Század Kiadó

317 oldal