Johan Theorin: A legsötétebb szoba
„Zajos siker” – A siker ugyan megkérdőjelezhetetlen – Legjobb svéd krimi; Legjobb skandináv krimi; A Brit Krimiírók Szövetségének díjazottja –, az azonban mégis vitatható, hogy Johan Theorin műve tökéletesen illeszkedik-e a skandináv krimiként elhíresült műfaj sajátos világába. A túlvilág esetleges létezése köré felépített történet érdekességét sokkal inkább misztikus szellemek és ősi babonák adják, semmint a krimik alapjául szolgáló bűnügyek feltárása. Az örökéletű kérdéssel foglalkozó könyv – van-e élet a halál után? – garantálja a félelmet és borzongást, a nyomozás perifériára való szorulásával viszont némiképp a regény fordulatossága is elveszik. Máskülönben az elvont környezet, valamint a karakterek által elmesélt hiedelmek és legendák egy olyan csodás világot varázsolnak elénk, amelyet a legtöbbünk egyáltalán nem ismer, ez pedig megadja a szerzemény sava-borsát. Hiszen azért olvasunk könyveket, hogy világot lássunk, hogy átélhessünk fájdalmat, izgalmat, szenvedélyt és számos különlegességet. Ez pedig garantáltan adott.
A cselekmény a négytagú Westin család (Joakim – családfő, Katrine – feleség, Livia & Gabriel – gyerekek) Stockholmból való elköltözésével kezdődik. A Balti-tenger partján megbúvó Aludden meseszép táját az olvasók a részletgazdag leírásnak köszönhetően szinte maguk előtt láthatják – két óriási világítótorony, a mellettük magasodó kastély, a partra vetett hajóroncs, a tiszteletet követelő láp és erdő –. Joakim szinte az első pillanatban beleszeret a nem mindennapi környezetbe, azonban a több tucat szobából álló új otthonuk néhol kísértetiesen hidegnek tűnik. Livia éjszakánként felriad álmából és az édesanyjáért kiált, míg Joakimot rémálmok gyötrik. Két hét elteltével, amikor Joakim az utolsó útjára indul Stockholmba a család hátramaradt ingóságaiért, szörnyű hírt kap telefonon: távollétében vízbe fúlt a család egyik tagja (relatíve hamar megtörténik a traumatikus esemény, ami megadja a cselekmény alapját). Joakim fejvesztve siet vissza Aluddenbe, ahol a helyszínelést végző Tilda Davidsson várja az áldozat azonosításával. A rendőrnő a ritkán lakott település újonnan – és egyedüliként – kinevezett rendfelügyelője azonban nem gyanakszik gyilkosságra, így az ügy hamar lezárásra kerül. Ez pedig az első meglepő húzás Johan Theorintól, hiszen a legtöbb esetben ilyenkor mindig adott egy magányos detektív, aki szembe úszva az árral meglátja azokat az apró részleteket, amikkel bebizonyítja az igaznak vélt tény ellenkezőjét. Itt mégis a két gyermekkel egyedül maradt férj viszontagságai kerülnek középpontba, és ez valóban megragadja meg az olvasó figyelmét. Kivételes, hogy nem azt a klisészerű szenvedést kapjuk, amit az esetek többségében már megszokhattunk: Joakim nem válik szenvedélybeteggé, nem kiáltja égbe a fájdalmát, hanem csupán csendben vár és nem akarja elfogadni a felesége halálát. Ez pedig sokkal hitelesebbé teszi a gyászt. A napok (és főleg az éjszakák) aztán egyre különlegesebbé válnak. Joakim néhol hallani véli Katrine hangját, Livia pedig szent meggyőződéssel állítja, hogy az anyja még él (újabb remek húzás, hiszen lehetőséget kap az olvasó, hogy eldöntse, miben hisz). Eközben egyre gyakrabban kapunk visszaemlékezéseket, amik bemutatják a két világítótorony baljós múltját, ugyanis az a terület, ahol Joakim családja új otthonra lelt, tele volt szörnyűséges halállal. A rövid történetek izgalmasak, és mind-mind más korban élő szerencsétlenül járt családokat mutatnak be. Eközben a jelenben körvonalazódik, hogy három karakter kap kiemelt figyelmet. Joakim és a rendőrnő, Tilda Davidson mellett ugyanis megjelenik egy Henrik nevű tolvaj, aki két társával (Serelius fivérek) helyi nyaralókat rabol ki. Egy dolog azonban összeköti az összes szereplőt: a túlvilággal való szoros kötelék. Henrik a társai unszolására beleegyezik, hogy egy ouija tábla (egy tábla, amivel szellemekkel lehet kapcsolatba lépni) segítségével válasszák ki a kifosztani kívánt házakat, míg Tilda elsősorban a Joakim házában tett látogatásai során érzi a túlvilági jelenlétet. Persze a legnagyobb hangsúly továbbra is a Joakim környezetében történő furcsa jelenségeken van. Nem tudjuk, hogy a gyász feldolgozásának folyamata a férfi egyre erősödő hite, vagy valóban megtörténnek a természetfeletti események. Mindenesetre a kérdés ott lebeg a szemünk előtt: tényleg lehetséges lenne? Joakim valóban láthatja még a vízbe fúlt Katrinét? A libabőr jelzi a karunkon, hogy igen. Szurkolunk és félünk, ez pedig odaszögezi az olvasót a könyvhöz. Mi is el akarjuk hinni, hogy a történet happy enddel végződhet még akkor is, ha tudjuk, hogy a halálból nem térhet vissza senki. A cselekmény köré épített legendák mégis azt sugallják, hogy bármi lehetséges. Eközben Tilda a mindent megélt rokona támogatásával áttörő felfedezést tesz, és itt kapcsolódik be igazán a valódi krimi. Megérkezik az akció, mint egy kései vonat, és beteljesíti azt, amire az olvasó vár.
A regény a fő elemeiben inkább pszichothriller, mint krimi, annak viszont zseniális. A halál és az azzal járó trauma valamennyi ember életében bekövetkezik, ez a szerzemény pedig ennek egyfajta ábrázolására épít. Mutat egy utat, hogy lehet feldolgozni egy hozzátartozó elvesztését, miközben a realitást sutba dobva az ember legősibb félelmeire fókuszál. De a nyomozás hiányzik. Az a nyomozás, ami gondolkodásra készteti az olvasót, ami lehetőséget nyújt együtt kutatni a könyvbéli karakterekkel a gonosz után úgy, hogy közben számos alternatívát kínál, amelyekből mindenki kiválaszthatja azt, amiben igazán hisz (gyanúsítottat – pro & kontra érvek). Ezen túl is vannak persze negatívumok. Az elején talán egy kicsit sok a különböző helyelnevezés (főleg a nem skandináv olvasóknak lehetnek idegenek a néhol kimondhatatlannak tűnő településnevek), de ez idővel letisztul. A Joakim körű épített szenvedés – néhol a zajok után nyomozva bejárja az egész birtokot – viszont túlontúl elnyújtott. A leíró részek többségbe kerülnek, ez pedig folyamatosan elveszi a kötet dinamikáját és ad egy bizonyos vontatottságot. Aki tehát hatalmas fordulatokra és nagy logikai csatározásra számít, az csalódni fog. Márpedig a kriminek erről kellene szólnia, nemde? Kicsit olyan, mintha egy cukrászdában eperfagyit kérnénk, de málnát kapnánk helyette: mindkettő jó, csak egy kicsit máshogy.
Animus Kiadó
382 oldal
