Rebecka Edgren Aldén: A nyolcadik főbűn

 Könnyed olvasmány, ami nem készteti gondolkozásra a szürkeállományt. Ez persze lehet negatív és pozitív kritika is, mivel azonban a könyv a skandináv krimik sorozat részeként jelent meg, elvárható lenne a logikai összetettség, az egybeérő szálak, a modern társadalomkritika és a tökéletes jellemábrázolás. Ebben a könyvben sajnos ez nem valósult meg – vagy csak részben. Egyik oldalról a regényben nem történik klasszikus értelemben vett bűntény, nem jelenik meg a rendőrség, nincs nyomozó és ebből kifolyólag nyomozás sem. Csupán a főszereplőként beállított Nora Lindqvist gondolatait láthatjuk (E/3), az ő élete körül forognak az események, és az általa látott – vagy látni vélt – gyanús jelek adják meg az „izgalmat”. Ez a könyv sokkal inkább a hétköznapiságra épít – kertvárosi élet, kedves szomszédság, pedáns férj – és az olvasó legnagyobb feladata, hogy Nora gondolatai közül kiválassza az igazakat és felismerje az illúziókat.

Nora Lindqvist, miután csodával határos módon túlél egy szörnyű balesetet – a saját lakásuk hetedik emeletéről zuhant a mélybe–, újjászületik. Testét tökéletesre formálja, a férjével rendbe hozza a házasságát, szül két gyermeket, és életmód tanácsadóvá válik. Tíz évvel később már sikeres íróként tartják számom, az „önsegítő” előadásai pedig országszerte ismertté varázsolják. „Nora, aki túlélte a lehetetlent”. Az emberek felnéznek rá, hiszen ellentmondva a fizika törvényeinek kivirágzott, és ez motivációt ad a társadalom számára. Azonban a makulátlan felszín mögött még sincs minden rendben. Nora ugyanis szinte kényszeredetten meg akar felelni mindenkinek, még az egyszerű kerti partik során is, ahova az Édenkert lakónegyedben élő szomszédjait hívja meg, ő akar lenni a legpedánsabb. Minden akkor fordul igazán a feje tetejére, amikor a szemközti házba beköltözik egy új lakó, aki a legkisebb jelét sem mutatja a Nora iránti tiszteletnek. Márpedig az ő munkásságát mindenkinek el kell ismernie, az ő akaratát és példamutató életét csodálni kell. Az írónő itt éles tükörképet állít, hiszen míg Nora előadásai és könyvei arról szólnak, hogyan kell elfogadni magunkat úgy, ahogy vagyunk, addig ő képtelen ezt megvalósítani. A való életben is egyre több az önjelölt prédikátor, csakhogy a hitelességük a legtöbb esetben is megkérdőjelezhető. Az emberek többsége csak a hangzatos szavakat látják, de igazából vakok.

Nora az új szomszéd, Klara közönyétől teljesen megbénul, és tétlenül figyeli, ahogy a nő elfoglalja a helyét a népszerűségi lista élén. Ezzel párhuzamosan egyre több gyanús jelet lát, miszerint a férjét sem érinti közömbösen a nő érkezése, amire csak rátesz néhány lapáttal, hogy a gyerekei is egyre nagyobb érdeklődést mutatnak Klara iránt. A történet ezen szakaszában az olvasó nem tudja biztosan, hogy vajon Nora elméje kezdi végleg megadni magát, vagy valóban látja ezeket az intő jeleket. Idővel egyre több utalást kapunk, hogy Nora korábban súlyos paranoid üldözési mániában szenvedett, ami tovább mélyíti a kétkedés. Az egyik pillanatban komolyan vesszük a kétségeit, a másikban viszont maga a főhősnő cáfolja meg saját magát. Érdekes tehát egy olyan elmében bolyongani, mely rendre önmagát hazudtolja meg. Ez a bizonytalanság az, ami végigkíséri a regényt, viszont megfigyelhető egyfajta fokozatosság, ami előrejelzi a drámai végkifejletet. Klara túl sokszor jelenik meg olyan helyen, ahol nem kellene, miközben fény derül egy régi titokra is: talán Nora balesete sem a véletlen műve?

Feneketlen útvesztő – Nora gondolatai egy idő után követhetetlenné válnak. Túl sok a kérdőjel és illúzió, amibe belezavarodik maga az olvasó is. Rebecka Edgren minden bizonnyal egy lélektani regénnyel akart előrukkolni, és habár az írói véna az újságírói múltból adott, mégis leginkább egy ifjúsági regényre hasonlít a könyv. Kicsit összecsapottnak hat maga a történet logikai felépítése, ami ráadásul elég egyszerű. Továbbá a legnagyobb gyengeséget maguk a párbeszédek adják, amik néhol unalmasak, vontatottak, máshol pedig rettentő sablonosak (főleg Nora szomszédokkal történő bájcsevejei). Másik oldalról ott vannak azok az érthetetlen karakterek –mint például Nora gyerekei –, akik nem mutatnak semmilyen jellemfejlődést. Ugyanolyanok az első oldalon, mint az utolsón, mintha csak lógnának a levegőben, így ez hiányérzetet ad. Összességében van néhány minőségi pontjai az elbeszélésnek („önsegítő” előadás kritikája), de egészében nem hoz egy magas színvonalat.

Animus Kiadó

311 oldal

Jenny Rogneby: Leona – Pókerjátszma

 A KrimiKritikák.blog.hu első olyan elemzése, amikor bizony előbb helyeződött fókuszba maga az írónő, mint az általa írt regény. Ugyanis Jenny Rogneby a hatalmas marketinggel felépített etalon, már ami az elsőregényes írókat illeti. Látva a külföldön megjelent médiafelhajtást (neves újságok címlapjai, óriásplakátok, mozgófalak stb.), biztosak lehetünk benne, hogy egy zseniálisan összerakott marketingcsapattal dolgozik, akik tökéletes munkát végeztek. A kérdés persze adott: a jól irányzott értékesítés mögött valódi tartalom is rejlik? Hiszen tudjuk, ha valaminek szép a csomagolása, attól még nem biztos, hogy az ajándéknak is örülünk.

Már a borító formavilága is némileg elüt a skandináv krimik egyedi stílusától, amit a szerkezetileg eltérő stílus tovább fokoz. A regény legfontosabb karaktere, Leona E/1 személyben tárul az olvasó elé, így láthatjuk a nyomozónő legbelsőbb gondolatait, míg minden más szereplő megmaradt a szokványos E/3 személyes elbeszélésben. A regény elsősorban Stockholm utcáin játszódik, és egyértelműen egy bankrablásos bűnügy feltárása körül forog, viszont a történet igazi erőssége a karakterek (legfőképp Leona) reális jellemábrázolásában rejlik. Mentális betegség, szociális érzéketlenség, torzuló valóságérzet – a kérdés azonban az, hogy mennyire tudják ezek befolyásolni az embert a tudatos döntéshozatalban? Mi kell ahhoz, hogy egy ártatlan ember a bűnösség útjára lépjen? El lehet-e ítélni egy mentálisan instabil embert, aki nem tud uralkodni a vágyai felett?

Olívia. Egy ártatlan kislány, aki csupa véresen, sebekkel tarkított meztelen testével besétál egy belvárosi bankfiókba, lerak egy diktafont, és figyeli az elrettent tekinteteket. Ugyanis mi sem lehetne szürreálisabb annál, hogy valaki alig hétévesen kiraboljon egy bankot. Most ez mégis megtörténik, a kislánynak pedig érthetetlen módon, több millió euróval a zsákjában nyoma veszett. Az eset rögtön a Súlyos Bűncselekmények Alosztályára kerül, ahol Claes Zetterlund vezető vázolja fel a média által nagy figyelemmel kísért rablást a népes csapat előtt. Leona Lindberg, aki a hátsó sorokból unottan figyeli az előadást, végül elvállalja az ügyet és megkezdi a nyomozást. Az már az első pillanatban nyilvánvalóvá válik, hogy Leona nem az a tipikus „tucat” nyomozó, aki a saját igazságérzete miatt akarja elkapni a tetteseket. Ő sokkal inkább egy érzéketlen, öntörvényű, kiállhatatlan személy, aki kívülről szemléli a világot. A jóság helyett a közömbösség az, ami uralkodik felette, és habár van férje, két gyereke, mégsem képes azt a klasszikus szeretetet átérezni, amit minden más ember igen. Az egyetlen dolog, ami igazán megmozgatja, az a póker. Elsősorban az online póker világában érzi otthon magát, az onnan kapott adrenalinra vágyik, miközben minden más háttérbe szorul (még a családja is). Ez vélhetően minden „normális” ember számára érthetetlen, ezért is töltheti el az olvasót különleges érzéssel, hogy egy kicsit mégis bepillanthat egy ilyen megsebzett elme világába (hiszen minden embert hajt a vágy, hogy megértse a megérthetetlent). Mindemellett Leona egy kiváló nyomozó, aki eddig féken tudta tartani a szerencsejáték függőségét (amit ő igazából fel sem ismer), és ezúttal is belekezd az alapos nyomozásba. Leonán túl két másik szereplő életébe kapunk közvetlen bepillantást. Az egyikük a kislány, Olívia, aki édesapja zsarnoksága alatt követte el a bűncselekményt. Viszolyogtató látni, min kell keresztülmennie egy ilyen fiatal gyermeknek, és hogy milyen negatív hatásai lehetnek, ha valaki rossz felügyelet alá kerül. Ugyanis Olívia egy teljesen torzult valóságban él, és nincs tudatában azzal, hogy mi a helyes és mi nem. Fogalma sincs, hogy a bankrablás során ő bűnt követ el, hiszen számára csak egy hang létezik: az apáé. Mindent úgy kell tennie, ahogy ő mondja neki, különben Olívia sohasem láthatja viszont az édesanyját. Érdekes látni, hogy a kislánynak az édesanyja viszontláthatása mellett az apró plüssmacija is milyen fontossággal bír. A felnőttek számára a pénz, szex, hatalom dominálnak, míg a gyermeki ártatlanságban egy egyszerű plüssfigura jelenti a mindent. Ez is a sebezhetőségüket jelzi.

A harmadik kiemelt karakter egy újságíró, Christer Skood, aki Svédország egyik legnagyobb napilapjánál, az Aftonbladet-nél dolgozik. Az ő életútja egy kicsit különálló a bankrablástól és Leonától, mivel elsősorban a pénzügyminiszter szexbotrányával kapcsolatban ír és nyomoz. Azonban hamar a kezébe jut egy olyan bizonyíték, amivel sakkban tarthatja Leonát és adatokat tud kicsikarni tőle a saját ügyével kapcsolatban. Őt ugyanis nem érdekli a bankrablás, csakis kizárólag a pénzügyminiszter, akivel korábban egy osztályba jártak, és aki megnyomorította az életét (egy újabb bizonyíték arra, ahány ember, annyi sérelem, vágy, szenvedély). A három karakter tehát kölcsönösen függ egymástól – Olívia egyetlen lehetősége, ha Leona megmenti, Leona a titka miatt kénytelen információkkal ellátni Christer-t).

A titok. Ez szolgáltatja Jenny Rogneby legnagyobb sajátját, ugyanis relatíve a könyv elején kiderül valami, ami aztán alapjaiban változtatja meg az eseményeket. Éles fordulat, amire minden bizonnyal senki sem számít, ez pedig garantálja az ámulatot. Persze a bankrablásoknak ezzel még messze nincs vége...

A regényben nincs igazi pozitív karakter, senki, akinek igazán szurkolni lehetne. Mindenki egy kicsit romlott a maga módján, így a megkönnyebbülés nem érkezik meg a könyv elolvasásával. Frusztráló, mégis izgalmas. Maga a logikai összetétel fordulatos, jól egymásba érnek a szálak, de van néhány gyenge pontja a kötetnek. Az alapötlet például, hogy ha egy kislány véresen besétál egy bankba és lejátszik egy hangfelvételt, amelyben egy férfi megfenyeget mindenkit, hogy tegyék az összes pénzt a zsákba, különben bántani fogja a kislányt, akkor teljesítik a kérését. De a kislány egyedül van, így bárki az alkalmazottak, vagy a biztonsági emberek közül védelem alá tudná helyezni, ami után a rendőrség megtalálhatná a felvételen szereplő férfit. Az írónő ezt azzal magyarázta, hogy a vér látványa tartja vissza a dolgozókat a közbeavatkozástól, de ez nem tűnik elég erős érvnek.

További gyenge pontként ott van a pókerrel kapcsolatos leíró rész. Igaz, hogy nem sok, mégis azoknak, akik egyáltalán nem ismerik a játékot (No Limit Texas Hold’Em), bizony megszenvedik a sorokat. Végezetül pedig a regény befejezésénél a szálak elvarrása kicsit összecsapottnak hat (az érvek itt is elég megkérdőjelezhetőek).

Ha az egész képet nézzük, akkor egy tökéletesen kigondolt, igazi krimi, viszont ha a részletekbe is bepillantunk, akkor láthatunk néhány elég beszédes hibát.

Animus Kiadó

397 oldal

Fiona Barton: Az özvegy

 Kinek a kezében van nagyobb hatalom? A szüntelenül dolgozó manipulatív újságíróknak, akik minden hírt igyekeznek a legeladhatóbb formában az emberek elé tárni (akár a valóság teljes torzításával), vagy a bíróság demokratikus erejének, amely meghatározza a helyest, és elítéli a helytelent? Fiona Barton maga is újságíróként dolgozott, ráadásul a legmagasabb szinteken (Daily Mail; Daily Telegraph; The Mail on Sunday), az innen származó tömérdek tapasztalat pedig egy drámai regénynek teremtett tökéletes alapot. Az Özvegy ugyanis a társadalom által leginkább elítélt perverzióra, a pedofília jelenségére építkezik, e köré húz fel egy krimit, amelyben láthatjuk a médiából táplálkozó emberek mindent elsöprő gyűlöletét, és a vádak bizonyításának rendkívül kacifántos bemutatását. A pedofília egy veleszületett betegség, vagy pusztán az egyén tehet róla, hogy idővel teret enged a romlottságnak? Az olvasó láthatja a folyamat elindulását, az egyre elhatalmasodó – később fékezhetetlen – vágy fokozódását, és az ebből fakadó sokkoló végkifejletet. Mégis a hangsúly sokkal inkább a körülmények áldozatául (?) esett Özvegy életére fokuszálódik, hiszen mégis mit tennénk, ha kiderülne a legjobban szeretett személyről, akivel leéltünk egy fél életet, hogy fokozatosan egy olyan szörnyeteggé válik, akit szívből gyűlölünk. Képesek lennénk-e elfogadni, próbálnánk-e megérteni, vagy hátat fordítanánk mindennek, és kizárva a múltat, őszintén elítélnénk?

A történet a saját jelenében kezdődik (2010. június 9., szerda), ahol láthatjuk az özvegyül maradt Jean Taylor gondolatait, aki saját otthonában, nagy vívódások közepette egy Kate nevű újságírónak igyekszik egy leleplező beszámolóval előállni. Már az első oldalak során világossá válik, hogy az olvasó rögtön belecsöppen az események végkifejletébe, miközben csak annyi tudunk, hogy Jean férje, Glen Taylor nem sokkal korábban egy balesetben elhunyt (busz elé esett), ami megnyitotta a kaput egy szörnyű titok feltárása előtt. Ezt követően rögtön visszaugrunk négy évvel korábbra (2006. október 2., hétfő), ahol egy bizonyos Bob Sparkes nyomozó kap egy bejelentést egy eltűnt kislányról (a tragikus esemény origója), akinek az anya elmondása szerint a házuk udvaráról veszett nyoma. Dawn Elliott váltig állítja, hogy a kis Bellát csak pár percre hagyta egyedül az előkertben, Bob Sparkes így felismerve a helyzet sürgősségét, rögtön a nyomok kivizsgálására fordítja a figyelmét. A szomszédok kihallgatása során körvonalazódni látszik, hogy egy hosszú hajú, magas férfi nem sokkal Bella eltűnése előtt a környéken járt, azonban sem a környék térfigyelő kameráinak felvételei, sem a tanuk további beszámolói nem vezetnek eredményre. A napok telnek, a nyomozással párhuzamosan pedig a média is felfigyel a tragikus eseményre – vagyis inkább az abban rejlő potenciálra –, mivel az embereket megérinti a kétségbeesett anya tehetetlensége, a kis Bella ártatlansága és bizonytalan helyzete pedig tovább mélyíti az érzelmi töltetet. Az első fordulópontra akkor kerül sor, amikor kiderül, hogy az addig kiindulópontnak tekintett fantom (hosszú hajú, magas férfi) mindössze az egyik szomszéd túlbuzgó képzeletének szüleménye, mert amikor Bob Sparkes közelebbről is megvizsgálja a férfi vallomását, nyilvánvalóvá válik, hogy a feljegyzéseiben (amit a környék eseményeiről készített), csupán egy futárküldő szolgálat kék furgonja szerepel. Ez az első pont, amikor az írónő az emberi önzést kritikával illeti, hiszen a nyilvánosság és néhány perc hírnév sokszor többet ér a modern kor emberének, mint mások élete (azzal, hogy a szomszéd fals információval szolgált a nyomozónak, időt adott Bella elrablójának). A kék furgon azonban egy újabb utat nyit meg a nyomozásban, aminek köszönhetőn rövidesen megjelenik a képben egy Mike Doonan nevű futár, aki akkortájt, amikor Bella eltűnése történt, a környékre kézbesített. A kihallgatások pedig végre eredményre vezetnek: Glen Taylor. Ő volt Mike Doonan munkatársa, akiről kiderül, hogy aznap átvállalt egy fuvart, és közvetlenül Bella házának körzetében járt. Ez az a pont, ahol Jean Taylor (Glen Taylor felesége, a későbbi Özvegy) igazán középpontba kerül, ugyanis amikor Bob Sparkes megérkezik hozzájuk, hogy kihallgassa Glent, Jean fejében járunk – láthatjuk a gondolatait, ahogy elmeséli a házasságuk mesébe illő indulását Glennel, aztán rátér arra, miként kezdett idővel megváltozni a férfi, és hogy engedett teret a „hülyeségeinek”, ahogy Jean hívja őket. Ezek a „hülyeségek” kezdetben csak az egyre több számítógép előtt eltöltött időben mutatkoztak meg, aztán jöttek a hangulatingadozások és a megmagyarázhatatlan délutáni kimaradások. De Jean mindvégig kitart a férje mellett. Ez akkor sem változik meg, amikor kiderül, hogy Glen vonzódik a gyermekekhez és titkon az interneten ezzel kapcsolatos tartalmak után böngészett. Gyermeki hiszékenység és túlzott naivitás csupán, hogy az alapvetően igaz emberi normákkal rendelkező Jean nem fordít hátat a férjének? Hiszen hogy lehetne szemet hunyni az effajta romlottság felett? Fiona Barton lehetőséget ad az olvasónak ítélkezni és titkon mindenki felteszi magának a kérdést: az a rosszabb, aki gonosz dolgokat csinál, vagy aki minderről tud, és mégsem tesz semmit? Persze a média már öntörvényűen igazságot szolgáltatott fuccsba vetve az ártatlanság jogát, és kész tényként kezeli Glen bűnösségét. Fiona Barton valós ereje pedig itt mutatkozik meg igazán. Az újságírást az egyik pillanatban egy komolytalan, felszínes tevékenységnek írja le, ami csak a szenzációhajhászásról szól, míg a másikban megmutatja nekünk Kate-t, aki bírósági pereket tanulmányozva, alapos kutatómunkák során írja meg a tényfeltáró cikkeit. Persze a cél mindkét esetben a döbbenet, hiszen ez eredményez sikert, ami az eladott példányszámban, így az olvasottságban mutatkozik meg. És ha a média megpecsétel valakit (akár úgy, hogy a bíróság felmenti a gyanúsítottat a vádak alól), akkor annak egész hátralevő életében cipelnie kell az ezzel járó terheket. Néhol tehát a hiéna módjára működő újságírók legalább annyira gyomorforgató érzést keltenek, mint az internet sötét bugyraiból táplálkozó romlott lelkek látványa. Sparkes nyomozó azonban továbbra sem lehet biztos semmiben: Glen vajon elrabolta a kislányt, vagy valaki igyekszik őt állítani a célkeresztbe? A gyanúsítottak tábora folyamatosan bővül, továbbá ott van az anya, Dwan Elliott, aki megalapítva a „Keressük Bellát” alapítványt, jelentős pénzmennyiséghez jut, ami etikailag egy újabb nyitott kérdést vet fel.

Dráma és krimi – Ez jellemzi leginkább Fiona Barton remekművét. Fordulatos, hiszen mindvégig kétségek között tartja az olvasót, aki az utolsó pillanatban sem lehet biztos benne, hogy ki áll a tragikus eseménysor mögött. Viszont az igazi erőssége a regénynek a megsebzett jellemek pszichés ábrázolása. Hogy birkózik meg a szörnyű teherrel maga a gonosz, és a passzív szemlélő? Mégis egyfajta kettőség uralkodik a karakterek bemutatásában, hiszen egyedül az Özvegy, Jean Taylor életébe kapunk részletes bepillantást, azonban sem a másik fő karakterről, Bob Sparkes nyomozóról, sem Kate-ről nem kapunk elegendő háttér információt. Ők csakis kizárólag az üggyel foglalkoznak, minden gondolatukat ez köti le, így a személyes megismerés hiánya miatt nem tudunk hozzájuk igazán kötődni. Összességében mégis ez egy kiváló lélektani regény, ami megmutatja nekünk a beteg elmék abnormálisságában a normalitást.

Század Kiadó

317 oldal

Johan Theorin: A legsötétebb szoba

 „Zajos siker” – A siker ugyan megkérdőjelezhetetlen – Legjobb svéd krimi; Legjobb skandináv krimi; A Brit Krimiírók Szövetségének díjazottja –, az azonban mégis vitatható, hogy Johan Theorin műve tökéletesen illeszkedik-e a skandináv krimiként elhíresült műfaj sajátos világába. A túlvilág esetleges létezése köré felépített történet érdekességét sokkal inkább misztikus szellemek és ősi babonák adják, semmint a krimik alapjául szolgáló bűnügyek feltárása. Az örökéletű kérdéssel foglalkozó könyv – van-e élet a halál után? – garantálja a félelmet és borzongást, a nyomozás perifériára való szorulásával viszont némiképp a regény fordulatossága is elveszik. Máskülönben az elvont környezet, valamint a karakterek által elmesélt hiedelmek és legendák egy olyan csodás világot varázsolnak elénk, amelyet a legtöbbünk egyáltalán nem ismer, ez pedig megadja a szerzemény sava-borsát. Hiszen azért olvasunk könyveket, hogy világot lássunk, hogy átélhessünk fájdalmat, izgalmat, szenvedélyt és számos különlegességet. Ez pedig garantáltan adott.

A cselekmény a négytagú Westin család (Joakim – családfő, Katrine – feleség, Livia & Gabriel – gyerekek) Stockholmból való elköltözésével kezdődik. A Balti-tenger partján megbúvó Aludden meseszép táját az olvasók a részletgazdag leírásnak köszönhetően szinte maguk előtt láthatják – két óriási világítótorony, a mellettük magasodó kastély, a partra vetett hajóroncs, a tiszteletet követelő láp és erdő –. Joakim szinte az első pillanatban beleszeret a nem mindennapi környezetbe, azonban a több tucat szobából álló új otthonuk néhol kísértetiesen hidegnek tűnik. Livia éjszakánként felriad álmából és az édesanyjáért kiált, míg Joakimot rémálmok gyötrik. Két hét elteltével, amikor Joakim az utolsó útjára indul Stockholmba a család hátramaradt ingóságaiért, szörnyű hírt kap telefonon: távollétében vízbe fúlt a család egyik tagja (relatíve hamar megtörténik a traumatikus esemény, ami megadja a cselekmény alapját). Joakim fejvesztve siet vissza Aluddenbe, ahol a helyszínelést végző Tilda Davidsson várja az áldozat azonosításával. A rendőrnő a ritkán lakott település újonnan – és egyedüliként – kinevezett rendfelügyelője azonban nem gyanakszik gyilkosságra, így az ügy hamar lezárásra kerül. Ez pedig az első meglepő húzás Johan Theorintól, hiszen a legtöbb esetben ilyenkor mindig adott egy magányos detektív, aki szembe úszva az árral meglátja azokat az apró részleteket, amikkel bebizonyítja az igaznak vélt tény ellenkezőjét. Itt mégis a két gyermekkel egyedül maradt férj viszontagságai kerülnek középpontba, és ez valóban megragadja meg az olvasó figyelmét. Kivételes, hogy nem azt a klisészerű szenvedést kapjuk, amit az esetek többségében már megszokhattunk: Joakim nem válik szenvedélybeteggé, nem kiáltja égbe a fájdalmát, hanem csupán csendben vár és nem akarja elfogadni a felesége halálát. Ez pedig sokkal hitelesebbé teszi a gyászt. A napok (és főleg az éjszakák) aztán egyre különlegesebbé válnak. Joakim néhol hallani véli Katrine hangját, Livia pedig szent meggyőződéssel állítja, hogy az anyja még él (újabb remek húzás, hiszen lehetőséget kap az olvasó, hogy eldöntse, miben hisz). Eközben egyre gyakrabban kapunk visszaemlékezéseket, amik bemutatják a két világítótorony baljós múltját, ugyanis az a terület, ahol Joakim családja új otthonra lelt, tele volt szörnyűséges halállal. A rövid történetek izgalmasak, és mind-mind más korban élő szerencsétlenül járt családokat mutatnak be. Eközben a jelenben körvonalazódik, hogy három karakter kap kiemelt figyelmet. Joakim és a rendőrnő, Tilda Davidson mellett ugyanis megjelenik egy Henrik nevű tolvaj, aki két társával (Serelius fivérek) helyi nyaralókat rabol ki. Egy dolog azonban összeköti az összes szereplőt: a túlvilággal való szoros kötelék. Henrik a társai unszolására beleegyezik, hogy egy ouija tábla (egy tábla, amivel szellemekkel lehet kapcsolatba lépni) segítségével válasszák ki a kifosztani kívánt házakat, míg Tilda elsősorban a Joakim házában tett látogatásai során érzi a túlvilági jelenlétet. Persze a legnagyobb hangsúly továbbra is a Joakim környezetében történő furcsa jelenségeken van. Nem tudjuk, hogy a gyász feldolgozásának folyamata a férfi egyre erősödő hite, vagy valóban megtörténnek a természetfeletti események. Mindenesetre a kérdés ott lebeg a szemünk előtt: tényleg lehetséges lenne? Joakim valóban láthatja még a vízbe fúlt Katrinét? A libabőr jelzi a karunkon, hogy igen. Szurkolunk és félünk, ez pedig odaszögezi az olvasót a könyvhöz. Mi is el akarjuk hinni, hogy a történet happy enddel végződhet még akkor is, ha tudjuk, hogy a halálból nem térhet vissza senki. A cselekmény köré épített legendák mégis azt sugallják, hogy bármi lehetséges. Eközben Tilda a mindent megélt rokona támogatásával áttörő felfedezést tesz, és itt kapcsolódik be igazán a valódi krimi. Megérkezik az akció, mint egy kései vonat, és beteljesíti azt, amire az olvasó vár.

A regény a fő elemeiben inkább pszichothriller, mint krimi, annak viszont zseniális. A halál és az azzal járó trauma valamennyi ember életében bekövetkezik, ez a szerzemény pedig ennek egyfajta ábrázolására épít. Mutat egy utat, hogy lehet feldolgozni egy hozzátartozó elvesztését, miközben a realitást sutba dobva az ember legősibb félelmeire fókuszál. De a nyomozás hiányzik. Az a nyomozás, ami gondolkodásra készteti az olvasót, ami lehetőséget nyújt együtt kutatni a könyvbéli karakterekkel a gonosz után úgy, hogy közben számos alternatívát kínál, amelyekből mindenki kiválaszthatja azt, amiben igazán hisz (gyanúsítottat – pro & kontra érvek). Ezen túl is vannak persze negatívumok. Az elején talán egy kicsit sok a különböző helyelnevezés (főleg a nem skandináv olvasóknak lehetnek idegenek a néhol kimondhatatlannak tűnő településnevek), de ez idővel letisztul. A Joakim körű épített szenvedés – néhol a zajok után nyomozva bejárja az egész birtokot – viszont túlontúl elnyújtott. A leíró részek többségbe kerülnek, ez pedig folyamatosan elveszi a kötet dinamikáját és ad egy bizonyos vontatottságot. Aki tehát hatalmas fordulatokra és nagy logikai csatározásra számít, az csalódni fog. Márpedig a kriminek erről kellene szólnia, nemde? Kicsit olyan, mintha egy cukrászdában eperfagyit kérnénk, de málnát kapnánk helyette: mindkettő jó, csak egy kicsit máshogy.

Animus Kiadó

382 oldal

 Jo Nesbo: Fehér éjszaka

 Sokan már megismerhették Jo Nesbo írói zsenialítását a Harry Hole sztori lebilincselő kötetiből (tíz regény, amik a különc nyomozó történeteit mutatják be). Az író vitathatatlanul a skandináv krimi világának egyik legnagyobb alakja, és a kultikussá vált műfaj javarészt neki köszönheti a sikerességét. A Fehér éjszaka azonban valami egészen mást csempész az olvasók elé, mint amit megszokhattunk. Nincs előzmény, vélhetően folytatás sem lesz, így egy teljesen különálló regényről van szó, amit Nesbo az újabban preferált E/1 személyben tár elénk. Csupán egyetlen szereplő életútját követjük, ami előrejelzi, hogy a cselekmény egy szálon fut, nem lesznek nagy logikai összekapcsolások, és a már védjeggyé vált rejtély sem áll rendelkezésre, ami olyannyira meghatározta a Hole könyveket. Viszont kapunk egy könnyen olvasható, izgalmas és különlegességekben gazdag szerzeményt, aminek nagyszerűségét az egyszerűségében kell keresni.

A történet Norvégia egy eldugott településén, Kasundban kezdődik. A kis falu a világtól elzártan, valahol az északi hegyek között bújik meg, ahova Jon – a cselekmény főhőse – menekülés közben érkezik. Nesbo már a kötet elején bizonyosságát teszi, hogy a könyvet olvasva egy egészen különleges világba nyerhetünk bepillantást, hiszen a táj részletgazdag leírása szinte elénk varázsolja a nem mindennapi környezetet. A nyári évszak ellenére is csupa havas vidék tökéletes búvóhelyként szolgál Jon számára, aki miután leszállt a vonatról, a falu kopottas templomtornya felé veszi az irányt. Azt ugyan még nem tudjuk, hogy mi elől próbál elszökni a férfi, az első helybélivel való találkozása során kiderül, hogy álnévre és fedősztorira szüksége van. Így lesz Jonból Ulf Hansen, hiszen álnévnek ez pont úgy megteszi, mint bármelyik másik. Miután Mattis – a falu pálinkásembere – rövid útbaigazítását követően eléri a tornyot, kapunk egy falatnyi visszaemlékezést, amelyben körvonalazódik Ulf (az egyszerűség kedvéért így nevezem tovább) előző élete, amit igyekszik mihamarabb elfelejteni. Ugyanis drogot árult, kezdetben hasist, épp annyit, hogy a mindennapi betevője meglegyen. Persze, mint minden drogárus élete, úgy az övé is nem várt fordulatot vett, amikor a helyi drogbárú, a Halász megkereste és munkát ajánlott neki. Ulfnak pedig szüksége volt pénzre, így elvállalta, hogy a Halász utasításainak eleget téve behajtja azokat az adósságokat, amik megilletik Oslo mindenható urát. A rövid bepillantás pont elég ahhoz, hogy az olvasó figyelme horgonyt vessen, így az író hiányérzet nélkül válthat vissza a jelenbe, ahol már alkonyodik, Ulf pedig a templomban ébred egy fiú, Knut és az édesanyja, Lea árgus szemeitől kísérve. Ők ketten (Knut, Lea) aztán megmutatják a férfinak a parányi falut, miközben körvonalazódni látszik, hogy mennyire más irányt vett a nagy közösségtől teljesen elzárt csoport fejlődése. A helybéliek, akik szinte kivétel nélkül laestadianusok (helyi vallás), azokat a normákat követik, amiket őseink is hitvallásuknak tekintettek: pont annyit vadásznak, amennyi elég a megélhetésükhöz, és mindent a természet erőinek rendelnek alá. Itt Jo Nesbo egy érdekes párhuzamot állít fel, hiszen míg Ulf ateista, addig a kisfiú, Knut szerint egy felsőbbrendű istenség kezében van a hatalom. Láthatunk számos érvet, amiket a logika és a realitás diktál (miért nem halnak meg mindig a gonoszak a jók helyett?), majd megjelenik a neveltetés, mint ellenpont (higgy, mert ha nem hiszel, pokolra jutsz), amely már az első pillanattól belénk sulykolja a társadalom által létrehozott mítoszokat. Mindeközben Ulf egy vadászkunyhóban húzza meg magát az erdő közepén, alig pár kilométerre a falutól. A visszatekintések aztán egyre csak sűrűsödnek, mígnem megtudjuk a menekülés okát, ahogyan azt is, hogy „a Halász mindig megtalálja, amit keres”, így borítékolható egy sor akciódús cselekmény. A fejvadászok Ulf nyomában vannak, aki felkészül a végső összecsapásra, miközben egyre közelebb kerül a helyi számi kultúrához (egy újabb Nesbo érdekesség), és az őt segítő helybéliekhez. A szerelem, kirekesztettség, vallás iránymutatásai mellett megjelenik számos apró tudnivaló, amik habár nem bírnak nagy jelentőséggel, mégis megadják az írás varázsos hangulatát (megtudjuk például, hogy a rénszarvasbikák azért dörzsölik a szarvukat a fa törzséhez, hogy tisztán tartsák magukat). Ezek, illetve a környezet sajátos leírása tökéletesen kiegészíti az időközben bekövetkező katarzist, amely valóban eléri az olvasás célját: izgalmat teremt. Szorítunk Ulf-nak és az őt támogatóknak a vérre menő csatában, és reménykedünk a pozitív végkifejletben.

Az alig 220 oldalas könyvvel szemben nem szabad nagy elvárásokat támasztani. Habár a krimi kategóriába maradéktalanul beleillik, sokkal inkább hajaz egy ifjúsági regényre, mint az összetettségeiről híres műfaj egyéb szerzeményeire. Ettől függetlenül Nesbo újfent megvillantotta egy másik oldalát... a lényeg pedig itt a más szón van!

Animus Kiadó

222 oldal

Camilla Läckberg: A hableány

 Különös történet a különös írónőtől. Nagyon fontos már az elején kiemelni, hogy a kötet, habár tökéletesen illeszkedik az általa megalkotott sorozatba (ez a 6. regény), mégis megállja a helyét önálló alkotásként is. Nincs hiányérzet, ahogy az olvasó magába szívja a sorokat, nincsenek visszautalások, logikailag pedig semmi szükség a korábbi történetek ismeretéhez. Persze a főbb karakterek megmaradtak, így szívmelengetőbb érzés úgy találkozni velük, ha már volt részünk néhány közös utazásban, DE nem létszükség.

A történet Fjällbackában játszódik, egy svéd kisvárosban, az ország dél-nyugati részén. Adott egy összetartó közösség, ahol jószerével mindenki ismer mindenkit. A nyugodt hétköznapoknak egy helyi lakos, egy bizonyos Magnus Kjellner eltűnése vet véget. A nyomozást a korábbi történetekből ismert Patrik Hedström rendőr veszi a kezébe, aki megtestesíti az általános svéd családi modell eszményi férfiképét. Boldog férjként és apaként, teljes odaadással végzi munkáját. Oldalán egy állapotos feleséggel, Ericával – aki ráadásul ikreket vár –, és egy gyermekkel, Majával. Patrik nem az a tipikus főhős karakter, amely jellemzi a skandináv krimik többségét. Habár az írónő érezteti az olvasóval, hogy Patrik áll a képzeletbeli mérleg jó oldalán, valahogy mégsem lehet rá igazi vezetőként tekinteni. Nincs felruházva klasszikus sztárallűrökkel, nem iszik, nem dohányzik, nincsenek különös megérzései és nem él kicsapongó életet sem (talán emiatt sem érezzük magunkhoz oly közel). Egyszóval egy átlagos karakterről van szó, aki teszi, amire hivatott: a rosszfiúk után ered. Ez alkalommal Magnus eltűnésével kapcsolatban kezd nyomozni, a minden lében kanál – helyenként kifejezetten vicces – főnöke, Mellberg irányítása alatt. Már a kötet elején szívszorító látni, ahogy Magnus felesége hajthatatlanul, minden héten ellátogat az őrsre a nyomozás pozitív alakulásának reményében. A nő vívódása és a gyerekeire kivetített fájdalom mellett megjelenik néhány jelentéktelennek tűnő információmorzsa a kisváros lakóiról, amivel az írónő azt akarja érzékeltetni, hogy habár az emberek látszólag egy unalmas közegben, egymáshoz nagyon hasonló életet élnek, mégis mennyire különbözőek. Camilla Läckberg sajátos írói zsenialitása ugyanis elsősorban az emberi lélek mélységeinek feltárásában keresendő.

A történet elején, míg Patrik a nyomtalanság tengerében vesződik, kapunk egy rövid, alig másfél oldalas, dőlt betűs visszaemlékezést, amelyben egy örökbefogadott gyermek szemszögéből látjuk a világot. Hamar világossá válik tehát, hogy a regény alapvetően két idősíkon játszódik: az egyik a főbb, és jóval sűrűbb jelen, míg a másik a fejezetenként alig másfél oldalas visszaemlékezések a múltba. Idővel egyértelművé válik, hogy a két idősík egybeér, amikor is megtörténik a katarzis, de ne siessünk ennyire előre. A jelenben alapvetően egy fő szálon mozog a cselekmény, amelyben négy-öt, esetenként hat karakter kap kiemelt szerepet. Nagyjából egyenlő arányban oszlanak meg a hozzájuk kapcsolódó betekintések, és nagyon izgalmas, hogy a szereplők sajátos gondolkodásmódjával láthatjuk a világot. Ugyanazt a világot. Patrik mellett azonban érezhetően több figyelmet kap egy másik karakter, Christian Thydell, aki épp első regényét jelenteti meg, A hableány-t. Rendkívül érdekes tehát, hogy Camilla Läckberg ugyanazt a címet adta a kötetének, mint amit a könyvben a kitalált karaktere is megformál a saját regénye megjelentetésével kapcsolatban. Meglepő látni, hogy milyen körülményes egy elsőregényes író élete, mennyi nehézséggel kell szembenézni és milyen különös tényezőkön múlik a sikeressége. Folyamatosan érezni lehet, hogy Camilla a saját tapasztalatait írja le az általa megformált Christian szemszögéből, ami így különösen hitelessé teszi az egész folyamatot. Említést teszt a kiadóvezető sikeréhségéről, a média egyoldalúságáról és az írói kiszolgáltatottságáról is, ugyanis nem sokkal A hableány megjelenése után napvilágot lát, hogy Christian már több mint másfél éve fenyegető leveleket kap, amire az újságírók egy emberként ugranak (napjaink médiájára is jellemző, hogy azok a hírek, amik megbotránkoztatnak, jóval eladhatóbbak – éles párhuzam). Patrik, aki időközben értesül az üzenetekről, rögtön sejti, hogy Magnus eltűnése és Christian fenyegető üzenetei kapcsolatban állhatnak egymással, így tesz egy látogatást férfi családjánál. Christian felesége szemlátomást számos belső kétellyel éli mindennapjait. Bizonytalan a férjével kapcsolatban (hűség, túlzott titokzatosság), és így egyfajta tükörképet nyújt az olvasónak. A valóságban is népbetegségnek számít, hogy sokan inkább szemet hunynak bizonyos vészjósló jelek felett, semmint hogy elfogadnák az igazságot. A kérdés az, hogy melyik a fontosabb: élni a boldog hazugságban, vagy felébredni a keserű valóságba? Sokan választják inkább az előbbit. Tudják, hogy a párjuk már nem szerelmes, nem tesz meg semmit a kapcsolatért, de a megszokás és a fiktív boldogság túl nagy vonzerővel bír. Pedig hosszútávon ez egy örök keserűséget hordoz magában, amit maradéktalanul reprezentál Christian felesége, hiszen a két gyerekét és a saját látszólagos „örömét” szem előtt tartva nem hagyja el a férfit.

Christian ködös múltja mellett időközben felbukkan két másik szereplő is: Kenneth, aki könyvelőként éli mindennapjait és rákos feleségét ápolja, illetve Erik, aki Kenneth főnöke. Kenneth tipikusan az a férfi, aki egész életében egy másik (Erik) személy alá rendeli magát. Erik iránti alsóbbrendűsége már egészen korán, gyerekkorukban kialakult, és olyannyira mélyen gyökerezik benne ez a tudatalatti érzés, hogy még a saját rákos feleségét is képes az Erikhez fűződő viszonya alá rendelni. Ez egy újabb példa a mai társadalomra: az eredendően erősek már egészen korán kihasználják hatalmukat, és megnyomorítva mások személyiségét, egyfajta rabszolgasorba száműzik a gyengébbeket.

A történet akkor válik igazán izgalmassá, amikor kiderül, hogy egy súlyos titok köti össze a négy helyi lakost (Magnus, Christian, Kenneth, Erik), azonban senki nem akarja felfedni a szörnyű valóságot. Megtalálják Magnus holttestét, kiderül, hogy Christian mellett Kenneth és Erik is kap fenyegető leveleket, még sincs senki, akit gyanúsítani lehetne. Maga a cselekmény ezen a ponton ritmust vált, hiszen az akciódúsabb jelenetek – Christian családjához történő betörés, Kenneth megtámadása – fokozzák ütemet. Csakhogy a könyv sarkalatos pontjai továbbra is a visszaemlékezések, amik az egyre növekvő – időközben örökbefogadott – gyermek mindennapjait mutatják be, akiről még mindig nem tudjuk pontosan, hogy kicsoda. Persze az már egészen korán nyilvánvalóvá válik, hogy a kulcs a merengések megfejtésében rejlik. Annak ellenére, hogy minden ilyen visszaemlékezés alig másfél oldalas, mégis szinte megbabonázza az olvasót. Izgalmas az elhagyott fiú viszontagságaival szembesülni, miközben megérinti az ember lelkét az egyre inkább elhatalmasodó kiszolgáltatottság és az ezekből fakadó harag. Igazi jellemfejlődés az, amit elénk tár Camilla, a tökéletes megtestesítése a gyermeki ingatagságnak. A szülők, gondviselők felelősségét bíráló sorok megmutatják, mekkora károkat tud okozni a nem megfelelő törődés és a szeretet hiánya.

Gyerekek. Camilla Läckberg egyik sajátja, hogy valamennyi történetében kiemelt szerepet kapnak a gyerekek. Szinte az összes fontosabb karakterhez, aki előbukkan a regényben, valamilyen szinten köthető egy (vagy több) ifjonc, akik mintegy mellékzöngéjét alkotják a mindennapi életnek (nem beszélve a visszaemlékezésekről). Talán ezen a ponton már egy kicsit túl sok is, a mindenre kiterjedő gyerekközpontúság. Tény, hogy a kiskorúak labilis érzelemvilágát hivatott pengeélre állítani ez a regény, de néhol már az az érzése támad az olvasónak, hogy túlságosan erőszakosan van elénk tárva mindez. Viszont azt el kell ismerni, hogy Camilla Läckberg rendkívül behatóan ismeri gyermekek sajátos gondolatvilágát, amit vélhetően a saját jártassága alapozott meg (három gyermek édesanyja a valóságban).

A könyv sodró erejű, könnyen olvasható, helyenként különösen drámai, azt azonban nehéz lenne állítani, hogy túlzóan izgalmas. Lenyűgözően ábrázolja az emberi lélek sérülékenységét, a féltékenység, düh, szeretetéhség, kilátástalanság mind-mind olyan megnyilvánulások, amelyeket a karakterek maradéktalanul megtestesítenek, de talán ez az egyoldalúság okozza a végső beteljesülés (olvasói megnyugvás) hiányát. Látjuk a gyilkost, megtudjuk, ki ő, de nem hoz felszabadulást, mivel képtelenek vagyunk elítélni.

Animus Kiadó

381 oldal

A svéd szerzőpáros legújabb kötete méltán hozza azt a minőségi színvonalat, amit az olvasók megszokhattak már a korábbi szerzemények kapcsán (ez a sorozat 4. regénye). Meg kell azonban említeni, hogy habár A néma lány történetében szereplő bűnügy feltárása nem igényli az előző elbeszélések ismeretét (maga a bűncselekmény és a nyomozás teljesen különálló esemény), a szereplők pontos ismeretéhez – és a közöttük futó szövevényes kapcsolatokhoz – igenis el kell olvasni a már megjelent regényeket. Vagy legalábbis erősen ajánlott.

A história kezdetén egy Torsby nevű svéd kisvárosba látogatunk, ahol a helyi rendőrségi szervek vezetője, Erik Flodin egy bűnügyi helyszínen jár. Kapunk egy részletes bemutatást a családi házban történt drámai bűncselekményről, amely során egy négytagú családot gyilkoltak meg brutális kegyetlenséggel. Szinte émelyítő olvasni a sorokat, amik vizualizálják az eseménysort – az anyát egy sörétes fegyverrel közvetlenül a bejáratnál ölték meg, majd következett a nagyobbik fiú a kanapén, aztán az apa az emeleten, míg végül el nem érünk a szekrényben bujkáló legfiatalabb fiúig. Erős és sokkoló kezdés, amihez talán még a skandináv krimik kedvelői sem szokhattak hozzá. Közben – talán részben a trauma oldása miatt is – megjelennek a szerzőpáros megszokott karakterei is (azaz a királyi nyomozóhatóság csapata), akik Stockholmban látszólagos nyugalommal élik a mindennapjaikat, ki-ki a saját problémájára összpontosítva. Itt számos visszautalást kapunk az előző kötetre (a csapat bűnügyi technikusát, Ursulát lelőtte Sebastian Bergmann egyik ex-szeretője, Vanja pedig megtudta, hogy az, akit egész életében az édesapjának hitt, csupán a mostohaapja), így alapjaiban kijelenthetjük, hogy a csapatot meghatározó karakterek életútja legalább annyi érdekességgel bír, mint maga a regények nyomozati részei. És ez nyújtja a legnagyobb különlegességét a Bjorn & Rosenfeldt párosnak, hiszen a főszereplők a legapróbb részletekig ki vannak dolgozva, így szinte az első pillanattól kezdve kötődik az olvasó a csapat valamennyi tagjához.
Erik időközben rájön, hogy a tömeggyilkosság* túlnő a saját kompetenciái felett, így a királyi nyomozóhatósághoz fordul segítségért, akik a svéd kisvárosba utaznak felderíteni az esetet. Torkel vezeti a nyomozást, rögtön kiadva az elvégezendő feladatokat: Billy gyűjtse össze az áldozatokról szóló információkat, Vanja hallgassa ki az egyetlen gyanúsítottat, Jan Ceder-t, akiről kiderült, hogy korábban halálosan megfenyegette a családot, Sebastian Bergmann pedig csinálja, amit jónak lát. Igen, Sebastian Bergman, a szexmániás kriminálpszichológus, aki kimondatlanul is a történetek középpontjában áll, egyfajta ellentmondásos főhősként. A férfi Svédország elismert sorozatgyilkos specialistája, és kétségtelenül a legizgalmasabb karaktere a skandináv krimik világának, annak ellenére is, hogy Jo Nesbo Harry Hole-ja, vagy épp Jussi Adler-Olsen Carl Morck-ja is harcba szállhatna a címért. De nem! Sebastian a legösszetettebb szereplő. Kétségkívül. És ami még fontosabb, valósághű. Ő mindig azt teszti, amit jónak lát, és ez teszi ellentmondásossá. Saját szaktudását – néhol az életét is latba vetve segít megoldani bűnügyeket, miközben másokat földbe tapos, akik hátráltatják a személyes céljai elérésében. Sokszor az az érzése támad az embernek, hogy egy számító gép, mégis van mindig egy olyan pont, amikor hirtelen empatikussá válik és szimpátiát kelt. Ez pedig zseniális húzás a szerzőpárostól, hiszen így a karakter emberivé válik. Mivel az emberek alapvetően önzőnek születtek, igaz? Így pedig az azonosulás folyamata sokkal egyszerűbbé válik.
Szóval Sebastian ezúttal Vanja mellé szegődik, és eldöntik, hogy megfigyelik az időközben bizonyítékok híján elengedett Jan Ceder-t. Titkos, szinte már játékos kutakodás veszi kezdetét, azonban a város szélén elterülő tanya kihaltnak tűnik, pusztán a szüntelen kutyaugatás töri meg az idilli csendet. Amikor Vanja és Sebastian közelebb merészkedik a házhoz, meglátják a férfit, aki sörétes puskával az álla alatt, összerogyva fekszik az udvaron. Az egyetlen gyanúsítottat tehát rögtön a kihallgatása után megölték, méghozzá ugyanazzal a fegyverrel, amit a Carlsten család lemészárolásánál is használtak. Mindenen túl csupán egy hátrahagyott 44-es bakancsnyom árulkodik arról, hogy a királyi nyomozóhatóság csapatának ugyanazzal az elkövetővel van dolga. Eközben Ursula, aki Stockholmban lábadozik, átnézve a bűnügy nyomozati anyagát áttörő felfedezést tesz: a szülőkön és a két gyermeken túl volt még valaki Carlstenék családi házában. A történet cselekménye itt sebességet vált, és hirtelen egy akciódús, vérre menő versengés veszi kezdetét: ki találja meg hamarabb az egyetlen szemtanút? A kislány, aki látta a gyilkosságot az erdőbe menekült, de vajon a gyilkos, vagy az emberi elmék specialistája, Sebastian Bergmann bukkan rá hamarabb? És mi történik azután?
A kötet olyan etikai kérdéseket vet fel, miszerint meddig hajlandóak az emberek elmenni a saját- és a környezetükben élők jólétének megteremtéséért? A pénz és a szükség képesek-e átszakítani a belénk kódolt normákat? Egy bányászattal foglalkozó cég hatalmas pénzeket fektet vasérc és magnetit kitermelésbe, és amikor kiderül, hogy Torsby települése alatt hatalmas telér fekszik, néhány ott lakó már előre dörzsöli a tenyerét. Bjorn & Rosenfeldt tökéletesen ábrázolja az emberi kapzsiság és az eltorzult maximalizmus beteges mértékeit. Azt azonban ki kell emelni, hogy nem minden rossz cselekedet születik gonosz szándékból. Vannak olyan helyzetek, amikor a reménytelenség adja meg a végső lökést a lejtőn lefelé. És itt kerül képbe az olvasó, akinek jogában áll eldönteni, hogy mennyire ítéli el az eredendő gonoszságot a belekényszerített gonoszságtól.
Mindemellett Sebastian Bergmann gondoskodik arról, hogy humorral és sajátos szarkazmussal se legyen adós a regény. Ahogy a karakter gondolataiba pillantunk, a szavak mesteri trükkjeinek milliói villannak fel, amelyek megmutatják, hogy mikor mit kell mondani, milyen válaszból mire kell következtetni azért, hogy megkapja, amit akar: a szexet. Akár egy útmutatás, ami a manipuláció legbelsőbb rétegeit fedi fel. Rendkívül szórakoztató és tanulságos, ahogy kezeli a különböző kommunikációs szituációkat, miközben láthatjuk a belső vívódását, amit a régmúltban történt családja tragikus elvesztése okozott. A Vanjához kapcsolódó viszonya (Sebastian korábban megtudta, hogy ő Vanja vér szerinti apja, amit a lány még csak nem is sejt) pedig további nyitott kérdéseket hagy maga után, amiért az olvasó külön izgulhat.
Tanulságos továbbá Billy jellemfejlődése, hiszen a kezdetben „szürke” karakterként beállított technikus fiú mutatja be a legnagyobb személyiségváltozást. Az előző történetekben bekövetkezett események egyre inkább előcsalogatják az amúgy ártatlannak tűnő jellem drasztikus torzulását. Szinte kínkeserves látni, ahogy a rendes, becsületes értékek sötétté válnak.

Mindent összevetve, a regény zseniális.

Animus Kiadó

430 oldal