Camilla Läckberg: A hableány
Különös történet a különös írónőtől. Nagyon fontos már az elején kiemelni, hogy a kötet, habár tökéletesen illeszkedik az általa megalkotott sorozatba (ez a 6. regény), mégis megállja a helyét önálló alkotásként is. Nincs hiányérzet, ahogy az olvasó magába szívja a sorokat, nincsenek visszautalások, logikailag pedig semmi szükség a korábbi történetek ismeretéhez. Persze a főbb karakterek megmaradtak, így szívmelengetőbb érzés úgy találkozni velük, ha már volt részünk néhány közös utazásban, DE nem létszükség.
A történet Fjällbackában játszódik, egy svéd kisvárosban, az ország dél-nyugati részén. Adott egy összetartó közösség, ahol jószerével mindenki ismer mindenkit. A nyugodt hétköznapoknak egy helyi lakos, egy bizonyos Magnus Kjellner eltűnése vet véget. A nyomozást a korábbi történetekből ismert Patrik Hedström rendőr veszi a kezébe, aki megtestesíti az általános svéd családi modell eszményi férfiképét. Boldog férjként és apaként, teljes odaadással végzi munkáját. Oldalán egy állapotos feleséggel, Ericával – aki ráadásul ikreket vár –, és egy gyermekkel, Majával. Patrik nem az a tipikus főhős karakter, amely jellemzi a skandináv krimik többségét. Habár az írónő érezteti az olvasóval, hogy Patrik áll a képzeletbeli mérleg jó oldalán, valahogy mégsem lehet rá igazi vezetőként tekinteni. Nincs felruházva klasszikus sztárallűrökkel, nem iszik, nem dohányzik, nincsenek különös megérzései és nem él kicsapongó életet sem (talán emiatt sem érezzük magunkhoz oly közel). Egyszóval egy átlagos karakterről van szó, aki teszi, amire hivatott: a rosszfiúk után ered. Ez alkalommal Magnus eltűnésével kapcsolatban kezd nyomozni, a minden lében kanál – helyenként kifejezetten vicces – főnöke, Mellberg irányítása alatt. Már a kötet elején szívszorító látni, ahogy Magnus felesége hajthatatlanul, minden héten ellátogat az őrsre a nyomozás pozitív alakulásának reményében. A nő vívódása és a gyerekeire kivetített fájdalom mellett megjelenik néhány jelentéktelennek tűnő információmorzsa a kisváros lakóiról, amivel az írónő azt akarja érzékeltetni, hogy habár az emberek látszólag egy unalmas közegben, egymáshoz nagyon hasonló életet élnek, mégis mennyire különbözőek. Camilla Läckberg sajátos írói zsenialitása ugyanis elsősorban az emberi lélek mélységeinek feltárásában keresendő.
A történet elején, míg Patrik a nyomtalanság tengerében vesződik, kapunk egy rövid, alig másfél oldalas, dőlt betűs visszaemlékezést, amelyben egy örökbefogadott gyermek szemszögéből látjuk a világot. Hamar világossá válik tehát, hogy a regény alapvetően két idősíkon játszódik: az egyik a főbb, és jóval sűrűbb jelen, míg a másik a fejezetenként alig másfél oldalas visszaemlékezések a múltba. Idővel egyértelművé válik, hogy a két idősík egybeér, amikor is megtörténik a katarzis, de ne siessünk ennyire előre. A jelenben alapvetően egy fő szálon mozog a cselekmény, amelyben négy-öt, esetenként hat karakter kap kiemelt szerepet. Nagyjából egyenlő arányban oszlanak meg a hozzájuk kapcsolódó betekintések, és nagyon izgalmas, hogy a szereplők sajátos gondolkodásmódjával láthatjuk a világot. Ugyanazt a világot. Patrik mellett azonban érezhetően több figyelmet kap egy másik karakter, Christian Thydell, aki épp első regényét jelenteti meg, A hableány-t. Rendkívül érdekes tehát, hogy Camilla Läckberg ugyanazt a címet adta a kötetének, mint amit a könyvben a kitalált karaktere is megformál a saját regénye megjelentetésével kapcsolatban. Meglepő látni, hogy milyen körülményes egy elsőregényes író élete, mennyi nehézséggel kell szembenézni és milyen különös tényezőkön múlik a sikeressége. Folyamatosan érezni lehet, hogy Camilla a saját tapasztalatait írja le az általa megformált Christian szemszögéből, ami így különösen hitelessé teszi az egész folyamatot. Említést teszt a kiadóvezető sikeréhségéről, a média egyoldalúságáról és az írói kiszolgáltatottságáról is, ugyanis nem sokkal A hableány megjelenése után napvilágot lát, hogy Christian már több mint másfél éve fenyegető leveleket kap, amire az újságírók egy emberként ugranak (napjaink médiájára is jellemző, hogy azok a hírek, amik megbotránkoztatnak, jóval eladhatóbbak – éles párhuzam). Patrik, aki időközben értesül az üzenetekről, rögtön sejti, hogy Magnus eltűnése és Christian fenyegető üzenetei kapcsolatban állhatnak egymással, így tesz egy látogatást férfi családjánál. Christian felesége szemlátomást számos belső kétellyel éli mindennapjait. Bizonytalan a férjével kapcsolatban (hűség, túlzott titokzatosság), és így egyfajta tükörképet nyújt az olvasónak. A valóságban is népbetegségnek számít, hogy sokan inkább szemet hunynak bizonyos vészjósló jelek felett, semmint hogy elfogadnák az igazságot. A kérdés az, hogy melyik a fontosabb: élni a boldog hazugságban, vagy felébredni a keserű valóságba? Sokan választják inkább az előbbit. Tudják, hogy a párjuk már nem szerelmes, nem tesz meg semmit a kapcsolatért, de a megszokás és a fiktív boldogság túl nagy vonzerővel bír. Pedig hosszútávon ez egy örök keserűséget hordoz magában, amit maradéktalanul reprezentál Christian felesége, hiszen a két gyerekét és a saját látszólagos „örömét” szem előtt tartva nem hagyja el a férfit.
Christian ködös múltja mellett időközben felbukkan két másik szereplő is: Kenneth, aki könyvelőként éli mindennapjait és rákos feleségét ápolja, illetve Erik, aki Kenneth főnöke. Kenneth tipikusan az a férfi, aki egész életében egy másik (Erik) személy alá rendeli magát. Erik iránti alsóbbrendűsége már egészen korán, gyerekkorukban kialakult, és olyannyira mélyen gyökerezik benne ez a tudatalatti érzés, hogy még a saját rákos feleségét is képes az Erikhez fűződő viszonya alá rendelni. Ez egy újabb példa a mai társadalomra: az eredendően erősek már egészen korán kihasználják hatalmukat, és megnyomorítva mások személyiségét, egyfajta rabszolgasorba száműzik a gyengébbeket.
A történet akkor válik igazán izgalmassá, amikor kiderül, hogy egy súlyos titok köti össze a négy helyi lakost (Magnus, Christian, Kenneth, Erik), azonban senki nem akarja felfedni a szörnyű valóságot. Megtalálják Magnus holttestét, kiderül, hogy Christian mellett Kenneth és Erik is kap fenyegető leveleket, még sincs senki, akit gyanúsítani lehetne. Maga a cselekmény ezen a ponton ritmust vált, hiszen az akciódúsabb jelenetek – Christian családjához történő betörés, Kenneth megtámadása – fokozzák ütemet. Csakhogy a könyv sarkalatos pontjai továbbra is a visszaemlékezések, amik az egyre növekvő – időközben örökbefogadott – gyermek mindennapjait mutatják be, akiről még mindig nem tudjuk pontosan, hogy kicsoda. Persze az már egészen korán nyilvánvalóvá válik, hogy a kulcs a merengések megfejtésében rejlik. Annak ellenére, hogy minden ilyen visszaemlékezés alig másfél oldalas, mégis szinte megbabonázza az olvasót. Izgalmas az elhagyott fiú viszontagságaival szembesülni, miközben megérinti az ember lelkét az egyre inkább elhatalmasodó kiszolgáltatottság és az ezekből fakadó harag. Igazi jellemfejlődés az, amit elénk tár Camilla, a tökéletes megtestesítése a gyermeki ingatagságnak. A szülők, gondviselők felelősségét bíráló sorok megmutatják, mekkora károkat tud okozni a nem megfelelő törődés és a szeretet hiánya.
Gyerekek. Camilla Läckberg egyik sajátja, hogy valamennyi történetében kiemelt szerepet kapnak a gyerekek. Szinte az összes fontosabb karakterhez, aki előbukkan a regényben, valamilyen szinten köthető egy (vagy több) ifjonc, akik mintegy mellékzöngéjét alkotják a mindennapi életnek (nem beszélve a visszaemlékezésekről). Talán ezen a ponton már egy kicsit túl sok is, a mindenre kiterjedő gyerekközpontúság. Tény, hogy a kiskorúak labilis érzelemvilágát hivatott pengeélre állítani ez a regény, de néhol már az az érzése támad az olvasónak, hogy túlságosan erőszakosan van elénk tárva mindez. Viszont azt el kell ismerni, hogy Camilla Läckberg rendkívül behatóan ismeri gyermekek sajátos gondolatvilágát, amit vélhetően a saját jártassága alapozott meg (három gyermek édesanyja a valóságban).
A könyv sodró erejű, könnyen olvasható, helyenként különösen drámai, azt azonban nehéz lenne állítani, hogy túlzóan izgalmas. Lenyűgözően ábrázolja az emberi lélek sérülékenységét, a féltékenység, düh, szeretetéhség, kilátástalanság mind-mind olyan megnyilvánulások, amelyeket a karakterek maradéktalanul megtestesítenek, de talán ez az egyoldalúság okozza a végső beteljesülés (olvasói megnyugvás) hiányát. Látjuk a gyilkost, megtudjuk, ki ő, de nem hoz felszabadulást, mivel képtelenek vagyunk elítélni.
Animus Kiadó
381 oldal
